ARM alapú MacBook-ok érkezhetnek? Miért is ne?

Mindenki dobja el ami éppen a kezében van, ugyanis az Apple-pletykagyár atyaúristene és közel tévedhetetlen orákuluma, a KGI Ming-Chi Kuoja megnyilatkozott. És nem meglepő módon beállt azok táborába, akik azt mondogatják már egy ideje, hogy a Mac gépek nem is olyan sokára Intel helyett ARM processzorokkal duruzsolhatnának. Manapság sokszor előkerül ez a feltételezés. Mi most azt vizsgáljuk, mik is a racionalitások, mennyire elképzelhető egy ilyen átállás és egyáltalán, mi is ez az egész felhajtás.

Az átállásról szóló pletyka jóval régebbi, mint azt a legtöbben hinnénk. A gyökerei még az első generációs iPad A4-es processzorjának kiadása utánra datálhatóak. Még nem álltak le a keynote után kikapcsolt gépek ventillátorai, már kész volt az első erre utaló írás. Nézzük gyakorlati oldalról a dolgot: az Apple és a Mac két komoly architektúraváltáson is túl van már. 1994-ben maga mögött hagyta a Motorola 68000-es szériáját, hogy az IBM PowerPC-jére váltson. Ez végül nem terjedt el annyira és végül az Apple is úgy döntött 2006-ban, hogy az Intel x86-osa lesz a megfelelő. Nem mondhatjuk tehát, hogy félnének meglépni egy ilyen, sok gyártó által túl komplikáltnak és kockázatosnak tartott lépést.

Egy ilyen húzás tehát nem áll távol az Apple hagyományaitól. Mindig, de különösen Steve 1997-es visszatérése óta jellemző volt a cég hagyományaira, hogy azt teszik, amire úgy érzik, hogy éppen szükség van és nem azt, amit a nagyközönség adott esetben elvárna (természetesen akkor, ha a kettő nem egyezik). Ahogyan az AppleInsideres Sam Oliver fogalmazott, ezt sokszor szigorú apuka módjára, a kapálózó rúgkapáló kisgyermekként viselkedő vevőket magukkal cipelve tették. Tökéletes példa erre az első iMac: se floppimeghajtó, se SCSI vagy soros portok, Apple Desktop Busról nem is beszélve. Letették a voksukat az akkoriban vadonatúj USB szabványra. Bejött nekik.

Az eredeti iPod csak Mac-kel ment és kisebb tárkapacitás volt rajta, mint a versenytársain. Az eredeti iPhone nem tudta a 3G szabványt, nem voltak rajta külsős alkalmazások. Ezek a dolgok mégsem számítottak. Az Inteles átállást valószínűleg a teljesítmény iránti szükség hajtotta, amit akkora hőleadással a PowerPC architektúra nem tudott hozni – pedig a mobilabb laptopok felé forduló piaci hangsúlyok miatt Cupertinonak akkor erre volt szüksége.

Az azóta eltelt 9 évben sokminden változott. A gépek mostmár elérik azt a szintet, ami a felhasználók túlnyomó többségének elég, hiszen csak emaileket ír, böngész, dokumentumokat szerkeszt meg persze néha néz valami filmet. Az eleinte fanyalgással övezett, hardveresen viszonylag gyengécskének számító MacBook Air bombasztikus sikere tökéletesen bizonyítja ezt a tételt. Jobs egyszer egy interjúban a kisteherautókhoz hasonlította a számítógépeket. Azt jósolta, hogy a jövőben egyre kevesebb embernek lesz szüksége rájuk és ez sokaknak kellemetlen igazságként hathat. A PC-k a teherautókhoz hasonlóan a fejlődnek. A Ford elképesztő sikerű F-150-es pickupjának alapmodellje alumínium karosszériával rendelkezik, hogy a súlyat csökkenteni tudják. A 2,7 literes V6-os motort úgy tervezték, hogy egy gallon benzinnel messzebb menjen, ezt persze a teljesítmény rovására.

Az Apple és a konkurencia is erre felé halad. Gépeik egyre könnyebbek, vékonyabbak, energiatakarékosabbak és nem teljesítményorientáltak – így tudnak csak relevánsak maradni a mobilforradalom kellős közepén. Amikor az eredeti Air kipattant a fejekből Cupertinoban, egy telefon megcsörrent az Intelnél és miután az Apple óriási összeget fektetett be a CNC-gépekbe, hogy könnyen előállíthassa az Air unibody házát, elkészült az új modell. Bár eleinte elég hűvösen fogadták, mára mi is lett a helyzet? Az összes cég hasonló gépeket dobott piacra, belül ugyanazokkal az Intel processzorokkal, amelyek gyártósorait az Apple pénzéből húzták fel. Hardveresen nem mindig érik el azt a standardet, de “elég jók”.

Ez pedig azt jelenti, hogy ismét kalózokká kell avanzsálniuk ahelyett, hogy csatlakoznának a haditengerészethez. A piac jelenlegi realitásai alapján nagyjából bárki képes összedobni egy új terméket a meglévő alapanyagokból, alkatrészekből relatíve olcsón és gyorsan. Kis túlzással élve, ha valakinek hétfőn kipattan a fejéből egy ötlet, pénteken már működő prototípussal a hóna alatt hagyhatja el Kínát. Valódi előnyhöz a cégeknek olyan dolgokra van szükségük, amiket a vevők nem szerezhetnek meg bármelyik riválistól az utcasarkon. Emiatt döntött az Apple a saját tervezésű chipek mellett az iOS eszközök esetében és ezért nem is annyira földtől elrugaszkodott az ARM-processzorok által hajtott MacBook.

Ráadásul a házon belüli processzortervezés soha nem látott kontrollt adna a Mac gépek belső részeinek terén az Apple-nek. Az iPhone és iPad hardvere rendszeresen túléli és túlteljesíti a versenytársakat, amik jellemzően papíron erősebbek. Nem kis részben az Apple saját tervezésű komponenseinek nagyfokú integrációja miatt. Kuo úgy véli, az Apple ARM-alapú processzorai két éven belül utolérik az Intel Core i3 szériáját. Ha a Bejeweleden és HD sorozatrészeken pörgő nagy többségből indulunk ki, az már tökéletesen elegendő. Onnantól pedig indulhat az optimalizáció, s így az Apple már nem függne az Intel fejlesztési roadmapjától, már ami a form factort vagy a teljesítménybeli ugrásokat illeti.  Ha kész az új chip, érkezhetne az új modell, nem kéne az Intelre várni. Ráadásul könnyebben tarthatnák titokban a jövőbeli irányokat.

Persze azért azt nem árt megjegyezni, hogy számos hátránya is lenne az átállásnak. Az ARM chipek nem biztos, hogy képesek lennének a megboldogult Rosettához hasonló emulációs környezet futtatására, így egy rakás régi szoftvercsomag mehetne a levesbe. A szoftvermérnökök sokszor már az Inteles processzorok esetében is szenvednek azzal, hogy az OS X szépen fusson, ami ebben az esetben potenciálisan még rosszabbra fordulhat. Ráadásul az Inteles függőségtől nem szabadulnának meg, csak TSMC-sre vagy Samsungosra váltanák. Komoly milliárdok beleölése után pedig akár oda is juthatnának, hogy csöbörből-vödörbe kerültek és rájöhetnek, hogy annak a pénznek jobb helye is lehetett volna. Persze a nap végén úgyis csak az számít, hogy minden “elég jó-e”.