Ki alkotta meg az internetet? Hát persze, hogy mi!

Ki alkotta meg az internetet, és ez miért fontos? A 2000-es választási évben a kérdés oly gyakran merült fel a Bush-Gore párharcban, hogy még most is helyet követel magának az aktuális választási viták során – kezdve Barack Obama egyik legtöbbet idézett szövegével. “Az internet nem magától jött létre – érvelt az elnök. – Az állami kutatások tették lehetővé a kiépülését, azt, hogy az összes vállalat pénzt kereshessen az internet révén.” Másként fogalmazva: az üzleti világ szereplői használják az internetet, de ezt az esélyt az amerikai kormány teremtette meg számukra.

Nem sokkal Obama beszédét követően a The Wall Street Journalban Gordon Crovitz ragadta ki ezeket a sorokat, azt állítva: csupán “városi legenda”, hogy az állam építette volna ki az internetet. A korai hálózati innováció szerinte olyan magánszektorbeli cégek érdeme, mint amilyen az akkori Xerox és Apple volt. Nem véletlen, hogy a net viszonylagos elszigeteltségben sínylődött két évtizeden át – tette hozzá -, mindaddig, amíg rá nem irányult a magáncégek és a kockázatitőke-befektetők figyelme.

Szóval mindazt, ami valamikor egy viszonylag szilárd történetnek tűnt, az utóbbi hónapokban kikezdték a legkülönbözőbb politikai áramlatok. Az elmúlt két évtizedben az internet eredetére és fejlődésére vonatkozóan uralkodóvá vált az az általános felfogás, amely alapján az internetet olyan számítógépes szakemberek alkották meg, akiknek a kutatásait a szövetségi kormány erőteljesen finanszírozta, legfőképpen az amerikai védelmi minisztérium kutatásokért felelős részlege, a DARPA (Defense Advanced Research Projects Agency – Fejlett Védelmi Kutatási Projektek Ügynöksége) révén.

Egyesek emlékeztettek arra, hogy a Paul Baran tervezte decentralizált hálózati architektúra eredetileg egy nukleáris csapást volt hivatott kivédeni, mások pedig a brit programozó, Tim Berners-Lee érdemeit hangsúlyozták, akinek a World Wide Web könnyen használható hipertextes felülete köszönhető. És persze voltak olyanok, akik Al Gore-vicceket idéztek előszeretettel…

E származástörténet részleteinek nyilvánvaló az aktuális politikai tétjük. Ha valaki elhiszi, hogy a mindenható amerikai kormány építette napjaink legfontosabb kommunikációs platformját, akkor sikeresnek bizonyulhat a bürokratikus hiányosságokat és a hozzá nem értést ostorozó hangokkal szembeni fellépés is – az állam képessé válhat kiterjeszteni befolyását a magánszektorbeli innovációra. Ha viszont úgy gondolja, hogy az internetet nagyrészt a magánszektor vitte sikerre, akkor csorbítatlanul élhetnek tovább a megszokott libertariánus eszmék.

Szóval, vajon a mindenható amerikai állam vagy a mindenható nagytőke hozta létre az internetet? – teszi fel a kérdést a The New York Times cikke. A lap válasza: egyik sem. Ez az, ami a leginkább figyelemre méltó a net eredetéről folyó vitával kapcsolatban: hiányzik a történet legérdekesebb része. Egy olyan világban élünk, amely feltételezi, hogy a társadalom számára legfontosabb és legeredetibb termékek – a hidak, az autók, az iPadek, a kórházak, a repülőgépek, a házak – létrejötte vagy az államoknak, vagy a vállalatoknak köszönhető. Pedig az internet gyökereit valahol egészen máshol kell keresni.

A digitális kor más, meghatározó technológiáihoz hasonlóan az internetet is tudósok, programozók és érdeklődő, lelkes amatőrök (valamint néhány vállalkozás) alkotta decentralizált csoportok hozták létre. Céljuk az volt, hogy szellemi munkájuk eredményeit szabadon meg tudják osztani az egész világgal. Igaz, a kormányzat valóban támogatott sok korai kutatást, a magáncégek pedig kiterjesztették és kereskedelmivé tették a platformot. De maguk a technológiáért felelős intézmények sohasem tartoztak sem a kormányhoz, sem pedig valamilyen magáncéghez. Sokkal közelebb álltak a tudományos kutatás lazán együttműködő szervezeteihez. Egyenrangúak hálózatát alkották.

Az egyenrangú hálózatok elhatárolása az államok és a vállalatok közötti konvencióktól több szempontból is fontos. Ezek ugyanis nincsenek birtokában a magánszektor hagyományos gazdasági ösztönzőinek: a kulcsfontosságú technológiai szabványok közül gyakorlatilag egynek sem valamilyen magánszemély vagy szervezet a tulajdonosa, és a nyílt forrású projektekben közreműködők túlnyomó többsége sem kap semmilyen közvetlen kompenzációt a munkájáért. (A Harvard Egyetem jogászprofesszora, Yochai Benkler ezt a jelenséget nevezte “közösségi alapú, egyenrangú termelésnek”.)

Ám mivel az egyenrangú hálózatok decentralizáltak, nem kell elszenvedniük a kormányzati bürokrácia sorvasztó felügyeletét. Az egyenrangú hálózatok nem azért élharcosai az innovációnak, mert valamiféle gazdasági előny vezérelné őket, hanem inkább azért, mert a nyílt architektúra lehetővé teszi, hogy mások meglévő ötletei könnyebben kapcsolódhassanak hozzá – mint ahogy Berners-Lee építette az internetre a webet, és mint ahogy később is számosan közreműködtek Berners-Lee webről alkotott elképzeléseinek a tökéletesítésében.

Most képzeljük el – pusztán a vita kedvéért -, hogy egy bizonyos ördögi személy, Dr. Evil feltalál egyfajta mágneses impulzusra épülő, célzott eszközt, amely egyenrangú hálózati környezetben készült szoftvert használ: egyetlen gombnyomás, és minden egyes programsor, amelyet a nyílt forráskódú együttműködő hálózatok valaha is létrehoztak, azonnal eltűnik. Mi lenne, ha valaki megnyomná ezt a gombot?

Először is, az internet és a web azonnal atomjaira hullana. Minden androidos okostelefon, minden iPad, iPhone vagy Mac sötétbe borulna. Az energiaellátási infrastruktúra döntő része megszűnne működni. A globális részvénypiacok offline módban hetekre – ha nem még tovább – megbénulnának. Repülőgépek potyoghatnának az égből. Világháborúhoz vagy világjárványhoz mérhető katasztrófa következne be.

Igazi katasztrófa-forgatókönyv ez, némileg másként fogalmazva: a modern digitális világban lehetetlen túlértékelni a jelentőségét az egyenrangú hálózati termelésnek. Nem elég azt mondani, hogy az egyenrangú hálózatok az államok és a piacok érdekes alternatívái. Az állam és a piac most már olyan mértékben függ az egyenrangú hálózatoktól, ami akár csak 20 évvel ezelőtt is teljességgel elképzelhetetlen lett volna.

Márpedig egyre több magánszemély és szervezet gondolja úgy, hogy az egyenrangú hálózatok digitális sikere lefordítható a “való világ” viszonyaira is. Az új szervezetek egyenrangú hálózati megközelítést alkalmaznak a “low-tech” problémák leküzdésére. Elég csak a Kickstarterre gondolni, amelyik kisebb alapítványokból hozta létre azt a hálózatot, amelyik révén sikerrel megoldható a kreatív projektek támogatása. A Kickstarter alig hároméves, de már több támogatási forrást képes mozgósítani, mint a nagynevű amerikai Nemzeti Művészeti Alap, a National Endowment for the Arts.

Van azonban egy másik, kifinomultabb és bölcsebb oka is annak, ami miatt indokolt hangsúlyozni az internet eredetének egyenrangú hálózati verzióját. A folklór végtelen tárházát őrzi azoknak a hősies vállalkozóknak, akik látásmódjukkal és akaraterejükkel megváltoztatták a világot, de ahogy a társadalomból, a folklórból is hiányzik a kreatív együttműködés elsajátításának értelmezése.

Obamának a fent idézett beszédében – a vitatott gondolatot követően – sikerült sokkal ékesszólóbban megnyilvánulnia az együttműködés szellemiségéről. “A lényeg az, hogy ha valami sikerül, akkor az nemcsak azért sikerülhet, mert helyes volt az egyéni kezdeményezés, hanem azért is, mert közösen csináltuk. Van néhány olyan dolog, mint amilyen a tűzoltás, amit senki sem végez önállóan. Képzeljük el, mi lenne, ha mindenkinek saját tűzoltósága lenne! Hihetetlenül nehéz lenne felvenni a harcot a tűzzel szemben. Azt mondjuk tehát magunknak, egészen az ország alapítása óta: tudod, van néhány dolog, amivel együtt jobban boldogulunk” – fejtette ki.

Az elnöknek természetesen igaza van: az élet tele van olyan dolgokkal, amelyeket jobb közösen csinálni. De amire az internet és annak leszármazottai megtanítottak minket, az az, hogy léteznek már újabb modelljei is a dolgok együtt végzésének. Olyan sikertörténetek, amelyek meggyőzően bizonyítják: nincs szükség állami bürokráciára az együttműködés megkönnyítéséhez, és nincs szükség a magánszektor cégeire az innovációhoz.

Ezt a történetet kell tehát elmesélni a gyerekeinknek, amikor megkérdezik, ki találta fel az internetet – zárja írását a The New York Times. – Igen, el kell mesélni nekik, hogy a hosszú távra előre tekintő állam állta a kezdeti költségeket, szólni kell azokról a vállalkozókról, akik megtalálták a módját annak, hogy az új médium életképes legyen. De semmiképpen sem szabad megfeledkezni a kábelről! Az internet ugyanis leginkább egy másfajta hálózatra épült – olyanra, amelyet nem szerverek alkotnak, hanem az emberi elmék sokasága: nyitottan, decentralizáltan, egyenrangúan.