Hogyan lett az Apple vezető mobilchip-hatalom

Skarp 2015.02.01. 15:59 Apple, iPhone, Kiemelt hírek 0 db 425

Az utóbbi tíz év az Intel számára arról szólt, hogy elvesztette a mobilchipek terén a vezetői pozíciót a világban. Nem tudta felvenni a piac tempóját és ennek meg is lettek a következményei. Az Apple pedig kőkeményen kihasználta ezt a hiányosságot és kifejlesztette az egyik legerősebb, nagy számban gyártott mainstream APU-t a világon.

a8

A baklövés

Az iPhone fejlesztése során az Apple-nél rájöttek, mekkora hibát követtek el, amikor feladták a belsős egyedi chipfejlesztést és az összes szilikont az Inteltől kezdték venni. Ami eredetileg az Apple hardveres egyszerűsítését célzó stratégiának indult, hamar visszájára fordult, így új, pont ellentétes irányvonal lett szükséges. 2005 előtt ugyanis az Apple belsős chipdizájn teamet tartott fenn, ami bár gyakran hullámzott létszámát tekintve, de így is jelentős volt és ami még fontosabb: legalább volt. A PowerPC-ről való átállás után Steve azonban felszámolta ezt a csapatot.

Az Intel akkoriban nagyon be volt sózva, mivel végre eladhatta akkoriban újnak számító Core x86 chipjeit a Mac-ekbe, de a mobilchipek nem érdekelték, legalábbis nem azon az áron, amit az Apple hajlandó lett volna kifizetni értük. Az akkori Intel CEO, Paul Otellini tavaly vallotta be, hogy nem hitt abban, hogy cége elegendő pénzt szerezhet az Apple iPhone-jának chipbeszállítójaként ahhoz, hogy az fedezze a fejlesztési költségeket. Hogy miért? Nem hitte, hogy az iPhone valaha is nagy példányszámban fogyhat majd.

Pedig az Intel akkoriban még a megfelelő infrastruktúrával is rendelkezett, övék volt ugyanis az XScale, amit azonban eladtak 2006 nyarán a Marvellnek, miután szertefoszlottak az utolsó remények is az Apple-ös mobilchip-dealre. Eredeti céljuk vele az olyan piacokra való betörés volt, ahol az x86 alkalmazása túlzás lett volna. Az áttörés azonban tíz éves pénzszivattyúzás ellenére is elmaradt, miközben a PC-s világban az x86 architektúra bombasikerré vált, hatalmas profitot termelve. Az XScale eladása után 2008-ban két Intel vezető is nyíltan szólta le az iPhone szerintük gyengécske processzorát, saját x86-os Atom chipjeiket tukmálgatva.

Az Intel a tabletbizniszről is lemaradt

Lényegében ez volt az Intel stratégiája, saját ARM-gyártója eladásával arra koncentrált, hogy saját x86-os processzorai lekicsinyített verzióival verje meg a konkurenciát – ez volt a már említett Atom. Az első nagy reménysugár eme termékcsalád számára Windows Mobile együttműködési megállapodás volt, majd miután az iPad-ről is lecsúsztak 2010-ben, az egy évvel későbbi mobile Linuxos, illetve az Androidos kooperációk.

Különösen kínosak voltak ezek az odamondogatások a Mac-es Intel-Apple összefonódások fényében, így végül az egész cirkusz Anand Chandrasekher nyilvános bocsánatkérésében kulminálódott. Chandrasekher beismerte, hogy az Atom jelenleg akkuidőben nem éri el az ARM processzorok szintjét és azt is hogy az iPhone egy különösen innovatív termék, ami új és izgalmas piaci lehetőségeket teremthet.

Az iPad megjelenése előtt az Intel relatíve magabiztos volt saját sikerét illetően, hiszen az iPhone-okban használt ARM-processzorok erőtlennek tűntek a Windows Tablet és a UMPC tablet chipjeihez képest. Még az iPhone beszállítója a Samsung is a UMPC-re alapozta saját termékeit. Azt pedig az x86-os Celeron M hajtotta. Arra azonban, hogy az Apple ezt lépi meg az iPad-del senki nem számított.

“És ezt így hogy?”

Ilyen friss együttműködés és a minden csapból folyó Intel propaganda miatt senkiben nem merült fel egy pillanatig sem, hogy az Intel hoppon maradhat – még a frissen megjelent Apple TV is Pentium M-en futott. Az Atom tűnt a legésszerűbb döntésnek. Az Apple azonban kifejlesztette az A4-est, hogy aztán az első iPad-ben használja, majd később az iPhone 4-ben és az iOS alapú, teljesen újragondolt második generációs Apple TV-ben is.

Az azóta eltelt öt évben sem sikerült az Intelnek ledolgoznia ezt a hátrányt. A cég iszonyatos pénzeket fizet ki jelenleg is Android-os gyártóknak azért, hogy az ő chipjeiket használják, aminek a mobildivízió 7 milliárd dolláros vesztesége lett az eredménye az utóbbi két évben. Nem véletlenül jelentette be a cég nem is olyan régen, hogy a jövőben nem lesz benne negyedéves pénzügyi jelentéseikben, hogy mennyit vesztettek a mobilos ágazaton.

Jobs tehát a csapat újjáélesztése mellett határozott, ezzel párhuzamosan pedig licenszmegállapodásokat kötött az ARM-mel és az Imagination Technologies-szal is. Némileg ironikus módon 15 évvel korábban az ARM eredetileg az Apple és a brit Acorn közös vállalkozásaként indult, pont azzal a céllal, hogy új, mobilra optimalizált architektúrát fejlesszen ki, ami képes lehet az Apple PDA-ját, a Newton MessagePad-ot meghajtani. Bár a Newton nagyot bukott, processzora a Nokia licenszei miatt felkapott árucikk lett és idővel átvette az egész piac.

Amikor Jobs visszatért a céghez, nem csak a Newton-projektet kaszálta el, de értékesítette az Apple ARM-ben birtokolt részét is, mivel szüksége volt a pénzre a cég életben tartásához, amíg a pozitív mérleg vissza nem tér a mindennapokba. Ezt végül az iPod megjelenésével sikerült elérni – ekkor lett a Samsung elsődleges fontosságú beszállító. A befektetések azonban csak a 2010-es A4-gyel kezdtek megtérülni.

Ha egyszer egy üzlet beindul

Az élet ezután sem állt meg. A következő évben megjelent iPad 2-t és az iPhone 4S-t már a szintén belsős fejlesztésű, következő generációs A5 hajtotta, amit a Retina kijelzős új iPad követett az A5X-szel a fedélzetén, 2012 márciusában. Szeptemberben az iPhone 5-tel már az A6-os következett, ami az új Swift kialakítást használta és az addigi 45 nanométeres gyártástechnológia helyett 32 nanométeren készült. Egy hónappal később jött az iPad 4 és az A6X variáns.

A rapid fejlesztési tempóval nem csak az Intelt, de a többi ARM-es gyártót is maguk mögött tartották. Az A6 megjelenése után a Texas Instruments, az egyik legfőbb ilyen manufaktúra (és nem mellesleg a Kindle Fire, a Palm Pre, a RIM BlackBerry Playbook, a Motorola Xyboard, a Nokia N9, a Nexus Q és a Galaxy Nexus chipbeszállítója) már a piacról való kilépésen agyalt, mivel nem volt képes előteremteni a fejlesztési költségeket egy Apple chipekkel versenyképes OMAP dizájn előállítására. A tehetséges tervezők pedig szépen átszivárogtak a TI-tól, majd az AMD-től, az IBM-től és a Freescaletől.

Az Apple ezzel tisztelt, rettegett chiptervező céggé vált 2013-ra, lehagyva a piacot – mindezt 3 évvel az első saját processzor piacra dobása után. Ezt fejelték meg az A7-es megjelnésével, ami az első 64-bites ARMv8 APU volt, ami tömeggyártásig is eljutott. A Swiftet itt már a Cyclone váltotta és 28 nanométeres gyártástechnológia. A jelenlegi A8 és A8X chipek pedig már mindössze 20 nanométeren készülnek, s az A9 esetében egyelőre nem tudni, hogy 16 vagy 14 lesz a következő lépcsőfok.

A generikus megoldások helyett alkalmazott saját tervezésű chipek hatalmas előnyt jelentenek mind technológiai, mind gazdasági szempontból. Egyrészről a konkurencia így nem tud könnyen felzárkózni, másrészről a befektetés ugyan nagyobb, viszont többszörösen megtérül. Ezzel gyakorlatilag az Apple kisajátította a high-end szektort magának, miközben a konkurencia lehetőségei és mozgástere egyre szűkülnek.

Tetszett a bejegyzés? Lájkold, csiripeld, oszd meg!

A szerző

Szólj hozzá Te is!